„Ahogy Néri Szent Fülöp is tette, mi is végigjárjuk azokat a helyeket, ahol az apostolok, a vértanúk, az Egyház nagy szentjei nyomot hagytak” – a Pápai Magyar Egyházi Intézet munkatársainak a római 7 templom zarándoklatán elhangzott elmélkedései, melyet az intézetben szolgáló papok állítottak össze:
Chiesa Nuova – Törő András atya
Bevezető
Zarándoklatra indulunk – testben és lélekben. A mai nap nem egyszerű városnézés, és nem is teljesítménytúra, hanem szent utazás: belépés Isten jelenlétébe. A Hét Templom zarándoklat évszázadok óta lehetőséget ad arra, hogy a világ zajából kilépve újra megtaláljuk a csendet, a bűnbánatot, az imát – és önmagunkat. Ahogy Szent Fülöp Néri is tette, ma mi is végigjárjuk azokat a helyeket, ahol az apostolok, a vértanúk, az Egyház nagy szentjei nyomot hagytak. Induljunk hát hálával, bűnbánattal és nyitott szívvel – hogy ez a nap necsak a lábainkat, hanem a szívünket is elvezesse Húsvét öröméhez.”
Urunk, Istenünk,
Te vagy az út, az igazság és az élet.
Ma útra kelünk – nemcsak lábainkkal, hanem szívünkkel is.
Add, hogy ez a zarándoknap ne csak helyszíneken vezessen keresztül,
hanem közelebb vigyen Hozzád.
Tisztítsd meg gondolatainkat, szándékainkat,
hogy bűnbánattal, hálával és nyitottsággal haladjunk.
Segíts, hogy egymást is testvérként lássuk,
és minden templomban Téged találjunk.
Kísérjen minket szent Angyalod,
vezessen Mária, a Zarándokok Anyja,
és töltsön el a Szentlélek ereje.
Ámen.
Szent Péter-bazilika – Farkas Ferenc atya
Jézus vérrel verejtékezik
Húsvét szent ünnepe felé tartó utunkon, a „remény zarándokaiként” érkezünk az Egyház szívébe. A Szent Péter Bazilika kolonnádjainak anyai ölelésében kegyelmei lehetőséget kapunk, hogy szívünkbe véssük az Üdvözítő Szíve szeretetének titkát.
Jézus, miután az Utolsó Vacsorán Testében és Vérében Önmagát adta át apostolainak, és ezzel jelét hagyta az értünk, minden korok embere üdvösségéért való teljes elkötelezettségének, elvonul imádkozni a Getszemáni-kertbe. Ő térdre borulva a halállal tusakodik, övéi alszanak, egy pedig elárulni készül. Ő az Atyához fordulva feltárja az Ember érzékenységét, azok példáját adják az istenközömbös emberi érzéketlenségnek, amaz pedig a totálisan isten- és embertelen érzékvesztettséget jeleníti meg.
Jézus verejtéke olyan, mint a földre hulló vér cseppjei. Egész valójában szorong, megremeg. A fizikai fájdalom, a test kínjai – később, a Kereszten is – csak a felszín. Szenvedésének igazi drámája a mélyben zajlik: megszakadó Szívére veszi a Teremtő Atyától elszakadt egész világot, sebzett Szívén viseli a bűntől megsebzett, Képmását elhomályosítva és megcsúfítva hordozó emberiség sorsát. „Értük szentelem magam” – szól a vállalás, és teljes tudatossággal, tökéletesen szabadon lesz engesztelő Áldozattá Ő, az emberré lett Egyszülött Fiú, mikor értünk, és helyettünk is, Szívének megindultságát, véges emberi akaratát az időben megfelelteti az Atya végtelen isteni akaratának, mely öröktől fogva az övé is: „ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd”.
Krisztusunk! Te szeretetből teljesíteni akartad Atyád üdvözítő akaratát, hogy senkit el ne veszítsél azok közül, akiket Ő Neked adott. Életadó húsvéti áldozatod gyümölcseként megnyílt oldaladból, vérző Szíved Szeretetéből megszületett az Egyház, hogy benne újjászületve vízből és Szentlélekből nekünk életünk legyen és bőségben legyen. Itt és most, szülőanyánk öléből kérünk, tekints ránk és támogass bennünket, hogy a szívünkben lakást vett Szentlelked erejéből, Teáltalad, Teveled és Tebenned, gyenge akaratunkat mi is megfeleltethessük Atyád akaratának! Ébressz fel bennünket álmunkból, hogy Veled virrasszunk: szent Vérrel verejtékezésed tegye érzékennyé szívünket a bűn és a szenvedés drámája iránt! Üdvözítő Véred cseppjei mossák tisztára Jegyesed, az Egyház, istenközömbös érzéketlenségünktől és isten- és embertelen érzékvesztettségünktől bepiszkított menyegzős köntösét, hogy Szűzanyád példájára szűzi tisztaságban és termékeny anyaságban ragyogva ölelhessen át és vezethessen minden népet és nemzetet Színed elé! Erősíts meg bennünket az apostolok hitében, a vértanúk reményében és a hitvallók szeretetében, hogy Máriával és az angyalok és szentek egész seregével együtt, szabaddá lett szívünk mélyéből fohászkodhassunk a Te Atyádhoz és a Mi Atyánkhoz: „fiat voluntas tua”!
Szent Pál-bazilika – Tóth László atya
Júdás elárulja Jézust, akit megkötözve visznek el
Képzeljük el a csendet, ami a Getsemani kertjében volt. Ott, ahol Jézus még az árulás előtt könyörgött az Atyának, ott, ahol a csók és a megkötözés pillanata egyszerre jelentette az emberi gyengeséget és az isteni irgalmat. Mi is egy ilyen helyen állunk most, a Szent Pál bazilikánál, egy olyan templomnál, amely a kereszténység és az apostoli hagyomány egyik legfontosabb helyszíne.
A második állomás Júdás árulásáról és Jézus elfogásáról szól. Júdás csókjával elárulta mesterét, Jézust, aki egyedül maradt a tanítványok közül. Mi most Szent Pál bazilikájánál állunk, amely nemcsak Szent Pál sírját őrzi, hanem emlékeztet minket arra is, hogy az apostol, aki eljutott a keresztény hit terjesztésének csúcsaira, maga is megélte a hűtlenséget, és a keresztény közösségben való helye is sokszor kérdéseket vetett fel. Pál apostol az „árulás” határán állt egy-egy döntésével, de mindig visszatalált Isten irgalmához.
Júdás csókját sokan árulásként emlegetik, de talán érdemes azon elgondolkodnunk, hogy mi is tudunk árulni: nem csókkal, hanem elfordulással, figyelmetlenséggel, mikor elfelejtünk bízni, vagy éppen megfeledkezünk az Isten iránti szeretetünkről. Júdás nemcsak Jézust árulta el, hanem önmagát is, eltévedett és megpróbált visszatérni, de nem tudott. Mi pedig Isten irgalmában mindig visszatalálhatunk.
A Szent Pál bazilika azért is különleges, mert Szent Pál, aki egykor keresztényeket üldözött, Isten kegyelme révén nemcsak megtért, hanem Isten hirdetője lett. Pál apostol élete is egyfajta megkötözöttség volt: először a saját téves hitrendszere kötelékei tartották fogva, de később Isten szeretetének és irgalmának köszönhetően szabadult meg. Ahogy Pál apostol mondja a Galatáknak: „A Krisztus szeretete kényszerít, sürget minket.”
Most, amikor itt, a Szent Pál bazilikánál imádkozunk, ne felejtsük el, hogy bár a Jézus iránti hűtlenség és árulás fájdalmas, Isten kegyelme mindenek felett áll. Mi is egy új lehetőséget kaptunk arra, hogy irgalmat kérjünk, és arra, hogy visszatérjünk a szeretethez, amelyet Jézus Krisztus keresztje hozott el számunkra. Így, mint Júdás árulása után, mi is megtapasztalhatjuk Isten végtelen irgalmát és szeretetét.
Imáinkban kérjük Jézust, hogy adjon nekünk erőt a saját árulásaink és gyengeségeink felett, hogy amikor megkötözve érezzük magunkat, ő mindig a szabadságot hozza el számunkra. Jézus, irgalmazz nekünk!
Szent Sebestyén-bazilika – Palatinus Kristóf atya
Jézus Annás főpap előtt
Jézus szenvedésének egyik drámai jelenete, amikor a zsidó vezetők előtt áll, akik épp azon tanakodnak, hogy okozzák Jézus halálát. Jézus pedig csak áll a főtanács előtt. Egyedül van, barátai elhagyták, a vezetők vádolják, még a szolgák is gúnyolják és ütlegelik. Pedig semmi rosszat nem tett – csak az igazságot mondta ki, amikor a főpap kérdésére – Te vagy-e az élő Isten fia? – csak ennyit válaszolt: Én vagyok! – aláírva ezzel halálos ítéletét. Most indul a Golgotára, hogy bejárja külső és belső keresztútját.
A zarándoklat nemcsak egy út, amit a lábunkkal járunk, hanem egy belső út is. Egy út, amely közelebb visz Jézushoz – ha hagyjuk. És akkor érezzük igazán a súlyát, amikor nehézzé válik? Az elején lelkesek vagyunk, örömmel indulunk útnak, de ahogy telnek a kilométerek, jön a fáradtság, az eső, a fájó lábak, a kételyek: „Miért is indultam el? Van ennek értelme? Bírom-e végig?” És talán mások is leszólnak: „Miért csinálod ezt? Mit érsz el vele?”
Jézus példát ad nekünk: kitart, nem fordul vissza, nem adja fel. Pedig nála nem egy egyszerű fáradtságról van szó – Őt leköpdösik, arcul ütik, kigúnyolják. És mégsem hátrál meg. Halad előre, mert tudja, hogy az útja Isten akarata szerint való.
A mi zarándokutunk is erről szól: haladni előre, akkor is, ha nehéz. Nem a kényelem a célunk, hanem a találkozás Istennel. És néha épp a fájdalom, a fáradtság, a külső vagy belső küzdelmek teszik ezt a találkozást igazivá.
Amikor a lépéseink nehezebbé válnak, gondoljunk Jézusra ott, a főtanács előtt. Ő nem torpant meg, mert tudta, hogy az út végén az Atya várja. Minket is vár. Folytassuk az utat, bízzunk Benne!
Domine Quo Vadis templom – Törő András atya
Jézust megostorozzák
Különös ellentét bontakozik ki szemünk előtt. A templom, egy hely, amely az isteni dicsőség kifejeződése… és egy kép, amely az isteni Fiú megaláztatását mutatja: Jézust megostorozzák.
Miért? Miért kellett ezt elviselnie? A Szeretet – akiben nem volt bűn – megengedi, hogy megkínozzák. Az Ember, aki gyógyított, felemelt, megbocsátott – most némán tűri, hogy megalázzák, megverjék, véresre korbácsolják. Mert vállalja mindazt, ami az emberi bűn következménye – értünk. Értem. Érted.
A megostorozás nem csupán testi fájdalom. Ez a pillanat az emberi méltóság semmibevételéről szól. A test megtörése jelképezi azt is, hogy mennyire el tud torzulni az ember képe, amikor elszakad az Istentől. És Jézus mindezt magára veszi – hogy visszaadja nekünk az elvesztett méltóságot.
Néha mi is megostorozzuk egymást – nem bőrkorbáccsal, hanem szavakkal, ítéletekkel, közömbösséggel. Elég egy rideg mondat, egy gúnyos tekintet, egy elutasítás. És vannak, akik úgy érzik: újra és újra megostorozzák őket az élet kegyetlenségei, a magány, a kitaszítottság vagy a meg nem értés.
Ebben a jelenetben ott van minden szenvedő ember, mindenki, aki valaha méltatlan bánásmódban részesült. És ott van az isteni irgalom, amely ezt nem kívülről nézi, hanem belülről hordozza.
Most, miközben tovább indulunk, vigyünk magunkkal egy kérdést: Mikor bántottam másokat szavaimmal vagy tetteimmel? Milyen ostorcsapásokkal éltem, akár tudattalanul is? És mikor engedtem, hogy engem sebek érjenek anélkül, hogy Krisztusra tekintettem volna közben?
Urunk, Jézus Krisztus, megostorozott Üdvözítőnk,
taníts bennünket arra, hogy ne csak a Te szenvedésedet lássuk,
hanem merjünk a saját és mások fájdalmára is tekinteni –
már nem félelemmel, hanem szeretettel.
Add, hogy bocsánatot kérjünk, ahol sebet okoztunk,
és megbocsássunk, ahol bennünket vertek meg –
akár szóval, akár tettel.
Ámen.
Lateráni Szent János-bazilika – Péter Vilmos atya
Jézust tövissel megkoronázzák
„Erre Pilátus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy feszítsék keresztre. A katonák bekísérték a palota belsejébe, a pretoriumba, és egybehívták az egész helyőrséget. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya!” A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak előtte. Azután, hogy így kigúnyolták, levették róla a bíbort és a saját ruháját adták rá. Ezután kivezették, hogy keresztre feszítsék.” (Mk 15,15-20)
Jézus szenvedéstörténetét olvasva, hallgatva talán öntudatlanul is megnyugtatjuk magunkat: mi nem voltunk ott, mi nem tettünk volna ilyet. Nem ítélnénk halálra senkit, nem ostoroznánk meg senkit.
De ha a tövissel koronázására és kigúnyolására tekintünk, felismerhetjük benne saját pillanatainkat is: amikor gúnyt űzünk egy ártatlan viccbe csomagolva, amikor nevetünk mások szerencsétlenségén, amikor bántó megjegyzéseket teszünk.
Magam is felismerem ezeket a pillanatokat az életemben. És távolról felteszem önmagamnak a kérdést: mi szükség volt erre?
A megalázott, kigúnyolt Jézus némán tűrt. Ha tekintetét magunk elé képzeljük, olyan válaszokat kapunk, amelyeket szavakkal nehéz lenne megfogalmazni. Szemében nincs harag, nincs lappangó bosszú. Nem vádol – hanem formál, emlékeztet és gyógyít minket.
Ez az istenarc, ez az átható tekintet kísérjen bennünket.
Jeruzsálemi Szent Kereszt bazilika – Benedict Tajos atya
Íme, az ember
„Ecce homo!” „Íme az ember!” Ezekkel a szavakkal Poncius Pilátus rámutatott a megkínzott, megtépázott, tövissel koronázott, bíborszínű köpenybe öltöztetett Krisztusra, a fájdalmak férfiára, a szenvedő emberre. Jézus Krisztusban érkezett hozzánk Jahve szolgája, a Fiú, a Király, aki „nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45). Ő önként vállalta magára a szenvedést, amely a mi gyarló emberi létünk része, hogy új értelmet adjon a szenvedésnek, mint a megváltás és az üdvösség eszközének. Az a valóság, amitől kivétel nélkül minden egyes ember fél és retteg, salvifici doloris, üdvözítő szenvedéssé vált. Senki sem tudja ezt szebben és mélyebben összefoglalni, mint Izajás próféta: „Nem volt sem szép, sem ékes [hiszen láttuk], a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta.” (Iz 53,2-11)
Láttára a főpapok és a szolgák nagy kiáltozásba törtek ki: „Keresztre vele!”. És Krisztus, mint a mi engesztelő áldozatunk, végsőkig menő szeretetéből teljesen odaadta magát. Értünk és üdvösségünkért nem habozott, hogy belépjen az emberi történelem legkegyetlenebb és legsötétebb pillanatába. „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8,21). Jézus Krisztus, a mi Urunk és Megváltónk, a kereszten elfoglalta értünk az utolsó helyet, amelyet senki sem akart követelni magának, hogy legyőzze a halálunkat, és minket bűnösöket Isten fiainak méltóságára emeljen. A keresztény számára a kereszt az üdvösség fája: vele táplálkozik, benne gyönyörködik, a gyökereiben növekszik, az ágain pihen. Valóban az örök élet fája, a mindenség oszlopa, ahol Krisztus kitárt karjaiban Isten mérhetetlen szeretete tündöklik. Szent Pál apostol buzdít minket: „Krisztus szeretete ösztönöz minket, hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy mindenkiért meghalt, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,14-15)
Santa Maria Maggiore bazilika – Törő András atya
Jézus keresztjét hordozva elesik a súlyos teher alatt
A zarándokút végén, ebben a gyönyörű templomban, ahol Mária, az Egyház Anyja különös módon jelen van, egy megtört pillanatot szemlélünk: Jézus elesik a kereszt súlya alatt.
Ez nem az első esés. És nem is az utolsó. De mindegyik tanít valamit. Mert Jézus, a Világ Világossága, nem úgy viszi a keresztet, hogy az ne látszana rajta. Nem úgy szenved, hogy az ne hagyna nyomot. Elesik – és mégis megy tovább. Elesik – és mégsem adja fel. Elesik – és ezzel példát ad mindazoknak, akik valaha térdre rogytak a fájdalom súlya alatt.
Mert az élet keresztjei nehezek. Néha úgy érezzük, túl nagy terhet kaptunk. Hogy nem bírjuk tovább. Hogy már minden erőnk elfogyott. És talán szégyelljük, ha elestünk. Ha hibáztunk. Ha nem voltunk elég kitartóak. Ha újra visszaestünk egy régi bűnbe. De Jézus nem csak példát ad. Jézus az, aki velünk együtt esik el – és velünk együtt akar újra talpra állni.
Ebben az esésben Mária is ott van. Talán nem láthatóan, de lélekben. És mi is itt vagyunk, az ő templomában, hogy újra rábízzuk magunkat. Ő az, aki felemel. Nem megoldja helyettünk az életet, hanem elkísér minket. Megfogja a kezünket, ahogy egy édesanya a gyermekét, ha elesik.
A kérdés ma ez lehet számunkra:
Melyik az a kereszt, ami alatt meginogtam? Hol estem el – és ki segített fel? Kinek a terhét vehetem át egy kicsit, hogy ne roskadjon össze alatta?
Urunk, Jézus Krisztus,
Te, aki elestél a kereszt súlya alatt,
taníts minket esni és újra felállni – nem saját erőnkből,
hanem a Te irgalmad erejéből.
És ha testvérünk elesik mellettünk,
ne ítéljük, ne nézzünk el felette –
hanem hajoljunk le hozzá, és segítsük talpra!
Mária, Jézus Anyja és a mi Édesanyánk,
fogd meg kezünket – hogy hazaérjünk.
Ámen.
És most, e nap végén, e szent helyen, álljunk meg egy pillanatra. A zarándoklat véget ért – de az igazi út most kezdődik. A nagyböjt utolsó napjai előttünk állnak: a csend, a bűnbánat, a megtisztulás napjai. Legyen ez a mai nap számunkra erőforrás! Emlékeztessen arra, hogy nem vagyunk egyedül. Nem a tökéletesek zarándokolnak, hanem a keresők. Akik elestek, de felállnak. Akik botlanak, de nem adják fel. Akik a keresztet nem kerülik el, hanem magukra veszik – mert tudják, hogy a kereszt után jön a feltámadás.
Ne féljünk újrakezdeni. Ne féljünk letenni, ami lehúz. Ne féljünk jobban szeretni.
Most van itt az alkalmas idő – hogy közelebb lépjünk Krisztushoz, és vele együtt elinduljunk a húsvét fénye felé.