Történet

Apud Sanctum Petrum – magyar papnevelés az Örök Városban (16. század – 1928)

Államiságunk kezdeteitől fogva folyamatos volt a magyar egyházi jelenlét Rómában, ahogyan erre – többek között – az egészen 1776-ig fennálló római magyar zarándokház és a hozzá tartozó nemzeti templom emlékei is emlékeztetik az arra járót. A Trienti Zsinat (1545–1563) után is természetes volt, hogy a papnevelés egyik fontos helyszíne ugyanígy Róma lesz.
Mivel saját papnevelő intézetünk nem volt, először a Német Kollégiumba (Collegium Germanicum) irányították a kispapokat. Körülbelül ugyanebben az időben, a Germanicum egykori növendéke, a jezsuita Szántó (Arator) István buzgalmának köszönhetően jött létre a Magyar Kollégium (Collegium Hungaricum). Ebben az időszakban fogalmazódott meg benne egy magyarokat befogadó kollégium felállításának szükségessége. Tervei szerint az új intézménynek a Caelius-dombon található Santo Stefano Rotondo-templom és a magyar pálosok megszűnés határán álló kolostora adott volna helyet. Az intézmény alapítását a pápa 1579. március 1-jén hagyta jóvá. XIII. Gergely pápa 1580. április 13-án, az Ita sunt humana kezdetű bullájával megalapította a ma is működő Német–Magyar Kollégiumot, a Collegium Germanicum et Hungaricumot. Az egyesítés elsősorban racionális szempontok miatt valósult meg.

Ferenczy Valér: Fraknói Vilmos (1843–1924), 1917 (Pápai Magyar Intézet, Róma)

Ferenczy Valér: Fraknói Vilmos (1843–1924), 1917 (Pápai Magyar Intézet, Róma)

Amikor 1881-ben megnyitották a Vatikáni Titkos Levéltárat, az elsők között alakult meg a Magyar Történeti Intézet, amelyben az Egyházat érintő kutatási témáknak értelemszerűen kulcsszerep jutott. A Történeti Intézet fő megszervezője Fraknói (Frankl) Vilmos (1843–1924) történetíró, nagyváradi kanonok volt, aki az új intézmény céljaira saját költségén építtetett villát Rómában.

Egy új egyházi kollégium az önállósodás útján (1928–1940)

Amikor a magyar állam 1927-ben megvásárolta az Örök Város központjában, a via Giulia 1. szám alatt álló patinás Falconieri-palotát, a megalakuló Római Magyar Akadémia tovább vitte Fraknói örökségét, kezdettől fogva helyet biztosítva az egyházi szekciónak is, amely az 1928/1929-es tanévben kezdte meg működését az itáliai barokk meghatározó építésze, Francesco Borromini (1599–1667) nevéhez fűződő épületben. Az Intézet első vezetője a veszprémi egyházmegyés Luttor Ferenc lett.
A Falconieri-palota második emeletén található, sajátos jellege miatt kezdettől fogva nagymértékben autonóm papi osztály hamar az önállósodás útjára lépett. Luttor Ferenc javaslatait figyelembe véve Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek (1927–1945) és Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922–1931) tárgyalásokat folytattak egymással. Egy 10–12 klerikus befogadására alkalmas intézet kialakítását tűzték ki célul, amelynek az Akadémiával közös gazdálkodása megmaradna, de mégis külön szabályzatot kapna. Közben Luttor Ferencnek sikerült elérnie az osztályon belüli egyházi élet központját jelentő, a házon belüli szentmisékre és más szertartásokra is alkalmas, úgynevezett félig nyilvános státuszú kápolna engedélyeztetését. XI. Piusz pápa (Achille Ratti, 1922–1939) illetékes általános helynöke, Francesco Marchetti Selvaggiani bíboros 1931. november 17-én kelt engedélyével hagyta jóvá az oratorium semipublicumot, amelynek a korabeli feljegyzések szerint kettő oltára volt.

Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás Gerevich Tibor akadémiai igazgató és Luttor Ferenc superior társaságában, 1930 körül (Prímási Levéltár, Esztergom)

Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás Gerevich Tibor akadémiai igazgató és Luttor Ferenc superior társaságában, 1930 körül (Prímási Levéltár, Esztergom)

A Szemináriumok és Tanulmányi Intézetek Kongregációja (mai nevén Katolikus Nevelés Kongregációja) Serédi Jusztinián előterjesztése alapján 1939. június 8-án az Intézetet felvette a római egyházi kollégiumok, illetve kegyes házak (domus pia) közé. Ezzel az intézmény elnyerte a régóta vágyott kánonjogi önállóságot Római Magyar Papi Kollégium (Collegium Ecclesiasticum Hungarorum in Urbe) néven.

A Pápai Magyar Egyházi Intézet megalapítása és első évei (1940–1948)

Serédi Jusztinián bíboros előterjesztésének és közreműködésének köszönhetően az illetékes Szemináriumok és Tanulmányi Intézetek Kongregációja XII. Piusz pápa (Eugenio Pacelli, 1939–1958) nevében és tekintélyével megalapította a Pápai Magyar Egyházi Intézetet (Pontificium Institutum Ecclesiasticum Hungaricum in Urbe), amelyet köznyelvi elnevezéssel ma Pápai Magyar Intézetnek, azaz PMI-nek is neveznek.

A Pápai Magyar Egyházi Intézet alapítólevele, 1940 (Pápai Magyar Egyházi Intézet Levéltára, Róma)

A Pápai Magyar Egyházi Intézet alapítólevele, 1940 (Pápai Magyar Egyházi Intézet Levéltára, Róma)

A háború első éveiben a Pápai Magyar Egyházi Intézet folyamatosan működött. Az Olasz Királyság 1943-ban kilépett a háborúból, a németek pedig megszállták Rómát. Apor Gábor szentszéki követ 1944. június 6-ig, Róma felszabadításáig a kormányzó személyes kérésére a helyén maradt, Magyarország azonban hazarendelte nemcsak politikai, hanem kulturális képviseletének tagjait is. Így Luttor Ferenc felelős vezetőként egyedül maradt a Falconieri-palotában. Vatikánváros Állam Kormányzósága 1943. szeptember 25-iki keltezéssel olasz és német kétnyelvű iratban igazolta, hogy az Intézet a Kongregációtól függ, így csak annak engedélyével lehet átkutatni vagy lefoglalni. Mivel a Vatikán semlegességét a németek továbbra is garantálták, az igazolás lényegében védett házzá minősítette át a magára hagyott épületet, amelynek ideiglenes igazgatását 1944. január 1-jétől Luttor rektor hivatalosan is átvette. Apor Gábor szentszéki követ távozásával egyetlen Rómában tartózkodó diplomataként, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri rangban, a követi feladatokat is ellátta.
Az új hercegprímás, Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek (1945–1973) bizalmából Luttor egykori római növendéke, Péterffy Gedeon követte őt a rektori székben. A vallás- és közoktatásügyi miniszter által támogatott kinevezését már 1946 nyarán megkapta, de az Intézet átadására csak 1947. január 15-én került sor. Luttor Ferenc 1947. július 14-én már Buenos Airesből írt utódának: „Örömmel hallom, hogy szépen kiépíti pozícióját és folytatja hagyományainkat; és ez fontos is, mert minden intézmény annyit ér, amennyi hagyományt tud teremteni”.

Harc a túlélésért – száműzetésben (1948–1964)

Az 1948. év várható nehézségei ellenére Mindszenty József hercegprímás az Intézet korábbi feladataihoz kapcsolódva, de a jelentkező veszélyeket is érzékelve még áprilisban az alábbiakkal biztatta Péterffy Gedeon igazgatót: „A lelki élet gondos ápolása és rendszeressége nélkül senki sem lehet a mai idők viharálló papja, a praktikus ismeretek (nyelv és más speciális kurzusokon való) megszerzése pedig csak alkalmasabbá teszi az intézet papjait életfeladatuk sokrétű terén való működésre. […] Hozzanak is haza minél több szellemi kincset megpróbált honfitársaiknak.”
Sötét felhők árnyékában kezdődött meg az új tanév, és minden bizonnyal bátorítást jelentett, hogy 1948. október 13-án XII. Piusz pápa fogadta az Intézet tagjait kihallgatáson. 1948. november 26-iki keltezéssel, egy félbevágott A/4-es fecnin „tudomásulvétel végett” közölték, hogy Péterffy igazgató tiszteletdíjának folyósítását a kultuszminiszter november 1-jével megszünteti, és a már kiutalt november havi fizetés folyósításának visszafizetése céljából intézkedtek a bank felé. Hasonlóan utólag, december 18-án egy hasonló méretű lapon, de már maga Ortutay Gyula miniszter közölte, hogy az Intézet „folyó évi november–december havi ellátmányát nem áll módomban folyósítani”. A december 24-én keltezett újabb fecnin – némi iróniával azt is mondhatnánk, karácsonyi ajándékként – arra kérte a miniszter Péterffy Gedeont mint az Intézet „volt igazgatóját”, hogy a beérkezett, de még el nem számolt ellátmánnyal január 31-ig számoljon el. Mivel két nappal később Mindszenty Józsefet letartóztatták, az Intézet lakóinak nem lehetett túl sok illúziója arra vonatkozóan, hogy mi vár rájuk.
Az igazgató tisztában volt a helyzet súlyával, de a történelmi felelősséggel is, amely rá, illetve az általa vezetett Intézetre hárult, hiszen ez a létszámát és alapterületét tekintve tulajdonképpen kis intézmény az egyik legnagyobb akadályává vált annak a kommunista törekvésnek, hogy a magyar Egyházat elszigeteljék Rómától.
A Falconieri-palota bejáratának használata körüli feszültség szimbolikusnak tekinthető, amely azonban jól mutatja a magyar államnak az Intézet ellehetetlenítését, végső soron teljes felszámolását célzó törekvéseit. Kardos Tibor akadémiai igazgató a palota főbejáratát 1949. szeptember 24. déli 12 órától „az utóbbi időben intézetünket sorozatosan ért lopások, valamint egyéb erkölcsileg kifogásolható jelenségek” miatt bezáratta. Minden látogatónak, még a Pápai Magyar Intézet lakóinak is alá kellett (volna) írni a teljes kontrollt szolgálni hivatott látogatójegyet. Péterffy Gedeon azonban nem adta olyan könnyen. Két nappal később levélben adott ultimátumot Kardos Tibornak, hogy ha aznap este 20 óráig nem szünteti meg vagy módosítja rendelkezését, akkor másnap a rendőrséghez fordul. Az ellenőrzést végül 1949. szeptember 30-án beszüntették. Egyelőre. Kardos doktort ezután váratlanul hazarendelték. A zárva tartott és csak ellenszolgáltatás fejében, a portás segítségével átjárható kapukon és a látogatók ellenőrzésén túl újabb tiltakozásra adott okot, hogy 1950. február 15-én megtiltották újabb tanulók és papok befogadását az Intézetbe. Ezt követően 1950. február 25-én a második emelet lakói ténylegesen is fogolynak érezhették magukat, mivel teljesen megtiltották a belépést a palota bejáratán keresztül. Így február 27-én Péterffy újabb feljelentést kényszerült küldeni a Piazza di Sant’Eustachion lévő rendőrőrsre. A pápai kollégium lakói nem akarták feladni állásaikat, először egy vasrácsos, az utcához közel lévő ablakot használtak rövid ideig közlekedési célokra, majd váratlan csellel sikerült kitörniük az ostromzárból: egyszer csak megnyitották a folyóra néző oldalon a használaton kívüli kerti kiskaput. Aztán a hátsó kapu, a cancello ügye is újabb felvonásához érkezett: előzetes figyelmezetés után 1950. október 4–5-én megpróbálták kicserélni a zárat, majd a rendőrség közbelépésére volt szükség. Ettől kezdve jó két hónapig a kapu mellett éjjel-nappal két rendőr posztolt.
1953 tavaszán meghalt Sztálin is, ami a palotán belül folyó „osztályharcra” is pozitív hatással volt. A következő évek viszonylagos nyugalomban teltek, és az otthoni egyházi vezetőkkel is kissé felélénkült a kapcsolat. 1956. február 1-jén olasz köztársasági elnöki dekrétum szavatolta az Intézet jogi személyiségét, ami újabb biztosítékot jelentett.
Azután ősszel Magyarországon kitört a forradalom. Miután a kommunisták az épületből elmenekültek, a Pápai Magyar Egyházi Intézet október 31-én átvette az egész palota feletti felügyeletet, és – utolsó végvárként – megtartotta azt november 4., a forradalom leverése után is. Befogadták az otthonról érkező menekülteket, és közülük többen kezdték el Itáliában, az olasz kormányzat nagylelkűségének köszönhetően, iskolai tanulmányaikat. Az emigránsok közreműködésével szerveztek a palotában kulturális programokat is.
A palota utcai frontját egykor díszítő, 1951-ben a portás felügyelete alatt „ismeretlen tettesek” által megrongált Mária-olajkép helyére 1957 nyarán egy Szűz Máriát a Szent Koronával mint Magyarország védőszentjét ábrázoló Patrona Hungariae-mozaikot készíttettek. Enrico Gaudenzi alkotása a Vatikáni Mozaikstúdióban készült.

A Magyarok Nagyasszonya-mozaik (Jaksity Iván felvétele, 2016)

A rezsim csak 1957. október 1-jével tudta visszavenni a Palazzo Falconieri akadémiai részét, amikor a magyar kormány a budapesti olasz kulturális intézet bezáratásával kezdett fenyegetőzni. A Pápai Magyar Intézet vezetői adományokból létrehozták a közeli via de’ Cestari 34. szám alatt azt a diákkollégiumot, ahol a befogadott menekült fiatalok a továbbiakban lakhattak.
Természetesen a feszültségek is kiújultak. Az épületfelújításra hivatkozva a Mária-mozaik lekerült a homlokzatról.
Ebben a nehéz időszakban Magyarországról nem érkezhettek növendékek. 1950 őszén az eredetileg győri egyházmegyés Zágon József kanonok, a magyar menekültekért felelős, frissen kinevezett apostoli vizitátor az üres helyek feltöltését javasolta azokkal, akik a szétszóratásban tanulmányaikat folytatni szeretnék.
Amikor 1951-ben Péterffy Gedeon pápai kamarás, igazgató és Vajda Ferenc lelkész is az Egyesült Államokba emigrált, az Intézet közvetlen vezetését Mester István vette át helyettes igazgatóként (sostituto vagy prodirettore). 1953-ban a házban talált otthonra Zágon József is, aki ekkor már néhány éve Rómában lakott. Zágon a dokumentumok tanúsága szerint intézeti adminisztrátor (amministratore) minőségében kezdettől Mester István feljebbvalója volt. Giuseppe Pizzardo bíboros prefektus Zágon Józsefet 1953. február 24-iki dátummal nevezte ki a Pápai Magyar Egyházi Intézet élére, mégpedig Péterffy Gedeon utódául, a régens ad interim címet találva számára, hiszen a jogszerű rektori kinevezéshez hiányzott a prímás felterjesztése, mivel Mindszenty József ekkor börtönben volt.

Kiegyezés, újrakezdés, felvirágzás (1964–1989)

Az 1960-as években a Szentszék új keleti politikát kezdett, az ekkor megnyílt II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) szintén a nyitást szorgalmazta. A Kádár-rendszernek is fontos volt, hogy az eddigieknél jobb benyomást keltsen Magyarországról, s ezen a ponton egyáltalán nem volt mellékes, hogy sikerül-e a Róma közepén lévő Pápai Magyar Egyházi Intézet számára egy olyan modus vivendit találni, amely hosszabb távon megoldást kínál a kialakult helyzetre. Ilyen körülmények között került sor a Szentszék és a magyar kormány képviselője között 1964. szeptember 15-én annak a részleges megállapodásnak az aláírására, amely újra lehetővé tette többek között a magyarországi püspöki kinevezéseket, de amely – és ez jól mutatja az ügy jelentőségét – kiemelten foglalkozott a Pápai Magyar Intézettel is. A papi kollégium vezetői is érezték, hogy változásra van szükség, így már előzetesen jelezték az illetékes kongregáció felé együttműködési készségüket.
A Falconieri-palota második emelete így 1964-ben visszakapta eredeti küldetését: újra érkezhettek növendékek a magyarországi egyházmegyékből. A Pápai Magyar Egyházi Intézetet 1964-től, a szerzetesrendek feloszlatása előtt a zirci ciszterciek közé tartozó Zemplén György vezette. Őt 1964. november 23-án nevezte ki a Szemináriumok és Tanulmányi Intézetek Kongregációja rektorrá, és aki a következő év február 1-jén érkezett meg.
Mivel Zemplén György 1968 őszétől a budapesti Központi Papnevelő Intézet rektora, a következő évben pedig esztergomi segédpüspök lett, ettől az évtől Fábián Árpád, később szombathelyi apostoli kormányzó, majd megyéspüspök, először régensi minőségben vezette az intézményt. Rektori kinevezése 1969-ben érkezett meg.
1972 elején Fábián Árpádot szombathelyi apostoli kormányzóvá, egyben címzetes püspökké nevezték ki. A rektori hivatal átadására csak az év végén került sor, az Intézet új vezetője Bagi István régens lett. A rektori címet 1973-tól viselte. Amikor 1979 tavaszán esztergomi segédpüspök lett, helyére ősszel a Nagyváradi Egyházmegye magyarországi részéből származó Dankó László került. Ő Ijjas Józsefet váltotta később, 1987 tavaszán a kalocsai érseki székben. Keresztes Szilárd hajdúdorogi segédpüspök 1987 őszén vette át az Intézetet. Rövid ideig volt az intézmény élén mint megbízott rektor, mivel 1988 nyarán hajdúdorogi megyéspüspökké és miskolci apostoli kormányzóvá nevezte ki a pápa.
1977–1979-ben a palotát a magyar állam teljesen felújíttatta. A felújított Római Magyar Akadémia 1979 tavaszán nyílt meg újra. Az ekkorra szintén elkészült második emeletet a Pápai Magyar Intézet protektora, Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek (1976–1986) áldotta meg. Az ünnepségek betetőzése az volt, amikor április 6-án a Szentatya kihallgatáson fogadta a magyarokat, aki beszédében megemlékezett a Collegium Hungaricum 1579-ben történt alapításának 400., valamint az 1940 óta Pápai Magyar Egyházi Intézet néven működő papi kollégium működésének 50. évfordulójáról.

Szentmise II. János Pál pápa magánkápolnájában, 1983. Fehér kalocsai mintás stólában Dankó László rektor (Servizio Fotografico Osservatore Romano, Vatikánváros)

Szentmise II. János Pál pápa magánkápolnájában, 1983. Fehér kalocsai mintás stólában Dankó László rektor (Servizio Fotografico Osservatore Romano, Vatikánváros)

Az állam, amely az 1964-es újrakezdést követő időszakra az Egyházat megfelelő megfélemlítéssel már kellőképpen kompromisszumkésszé tette, joggal gondolta, hogy kellő politikai nyomást tud kifejteni annak érdekében, hogy a „nyugati imperializmus” ne gyakoroljon az itt lévőkre túl „káros” hatást. Ennek ellenére a Katolikus Egyház joggal remélte azt, hogy azok, akik néhány évre kijuthatnak a vasfüggöny mögé, megtapasztalhatják a romanitast, a Világegyház központjában, Szent Péter utóda közelében élhetnek, közelebb kerülnek az otthon csak nehézkesen elérhető nemzetközi tudományos irodalomhoz, sokat érő tudással gazdagíthatják az otthoni egyházi életet. Ez a II. Vatikáni Zsinat lezárását követő időszakban különösen is fontos volt.
A Pápai Magyar Intézet elfogadottságát jól mutatja, hogy az azóta boldoggá avatott VI. Pál pápa, aki még államtitkársági munkatársként évtizedeken keresztül követte a PMI sorsát, többször is fogadta növendékeit, tagjait, de ugyanígy tett a kommunista blokkból érkezett, a szentek sorában tisztelt II. János Pál pápa is. Az Intézet vezetői és az ösztöndíjasok kiállításokon, szentévi zarándoklatokon, püspöki ad limina látogatásokon, egyházi és társadalmi eseményeken való közreműködésükkel az otthoni egyház hírnevét is öregbítették, hazatérve pedig többen neves teológiai tanárok, egyházzenészek vagy püspökök lettek.

1989-től napjainkig

1988 őszén a Győri Egyházmegye papja, Ternyák Csaba vette át a Pápai Magyar Egyházi Intézet vezetését, először mint rektorhelyettes. Rektori kinevezését a következő akadémiai év elején kapta meg. A megváltozott körülményeket jól jellemzi, hogy 1991-ben ünnepélyes körülmények között visszahelyezték az 1960-ban eltávolított Mária-mozaikot eredeti helyére, így az azóta újra régi helyén, a via Giulia felőli homlokzat bemélyedésében található, és római szokás szerint egy örökmécs is világít előtte.
1992-ben az egri főegyházmegyés Gonda Imre teológiai tanár lett a rektor, aki 1996-os hazatértét követően oktatói tevékenysége mellett átvette az érseki bíróság vezetését is.
Őt ekkor Veres András követte a rektori székben, aki később szombathelyi, majd győri püspök lett. 2015-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökévé választotta. Ő korábban mint egri főegyházmegyés a – a rektorok közül elsőként – a Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke volt. Veres András rektorsága idején, 1998 májusában volt a Falconieri-palota vendége Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa (2005–2013), aki itt vette át Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsektől (1987–2002; esztergomi érsekként 1987–1993) a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány kulturális elismerését, a Stephanus-díjat.
1998-ban az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papja, Németh László Imre pápai prelátus kapott rektori kinevezést. 1999-ben Németh László a római lelkészi, majd egy évvel később az olaszországi magyar főlelkészi feladatokat is átvette. 1999-től a mindenkori rektor – ahhoz a pozícióhoz hasonlóan, amit egykor Luttor Ferenc töltött be – a Magyarország szentszéki nagykövetségének egyházi tanácsosa is lett. A tisztség fontossága már a magyar kereszténység ezer évével kapcsolatos római események koordinálásakor megmutatkozott. Németh László, lelkészi feladatait megtartva, 2011-től a Szent István Alapítvány elnöki teendőit vette át.
A Pápai Magyar Intézetet 2011 őszétől a Német–Magyar Kollégium volt növendéke, a kalocsa-kecskeméti főegyházmegyés Tóth Tamás vezeti.

A rendszerváltást követően, a megváltozott körülményeknek megfelelően szükséges volt a PMI jogi helyzetét is rendezni. A nemzetközi megállapodást 2013. október 21-én írta alá egyházi részről Alberto Bottari de Castello érsek, apostoli nuncius, állami részről pedig Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Az egyezmény 2014. február 10-én lépett életbe.
A 2013. évi nemzetközi megállapodás aláírása előtt néhány héttel az Intézet protektora, Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek (2002–), a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori elnökeként emléktáblát avatott a palota újra közös főbejárata előtti előtérben, a „tudósok, hitvallók és kiemelkedő egyházi vezetők nemzedékei” emlékére, akik e falak közül kerültek ki. A növendékek eddigi összlétszáma meghaladja a 280-at (2015), de talán a háromszázat is eléri, ha az első időszakból azokat a jobbára külföldi papokat is hozzávesszük, akik nem szerepelnek a statisztikákban. Ebből 97 fő érkezett 1989 és 2015 között.

Gianfranco Loghi: A Pápai Magyar Egyházi Intézet emléktáblája, 2013 (Várhelyi Klára felvétele, 2016)

Gianfranco Loghi: A Pápai Magyar Egyházi Intézet emléktáblája, 2013 (Várhelyi Klára felvétele, 2016)

A Pápai Magyar Intézet 2015-ben ünnepelte meg pápai alapításának 75. évfordulóját. Az ebből az alkalomból tartott ünnepi hálaadó szentmisén az Intézet egykori növendéke, Erdő Péter bíboros így fogalmazott: „A papok, akik most tanulnak Rómában, a kulturális és lelki gazdagság mellett a megújulás légkörével is találkoznak […] Különleges kegyelem, ha valaki az Örök Városban követheti ezt a fejlődést, közel Szent Péter utódához, összekapcsolódva a Római Egyház egészével.”

(Tóth Tamás)

 

A Falconieri-palota és a Pápai Magyar Intézet részletesebb története:

MOLNÁR Antal – TÓTH Tamás, A Falconieri-palota, Róma. Balassi Kiadó, Budapest, 2016.

MOLNÁR Antal – TÓTH Tamás, A Falconieri-palota. Róma. Balassi Kiadó, Budapest 2016.

Megrendelhető (magyar, olasz vagy angol nyelven):
www.balassikiado.hu
vagy
www.libri.hu

 

A Pápai Magyar Intézet részletes története:

TÓTH Tamás, A Pápai Magyar Intézet, Róma. PMI–METEM, Róma–Budapest 2017.

Megrendelhető (magyar vagy olasz nyelven):
http://szitkonyvek.hu