[:hu]
Napjainkban mi lehet a feladata egy európai nagyvárosban működő magyar kulturális intézetnek? – kérdezem Molnár Antal történészt, a Római Magyar Akadémia volt igazgatóját.
– A magyar diplomácia három lábon áll: létezik a klasszikus diplomácia, a gazdaságdiplomácia és a kultúrdiplomácia. Ez utóbbinak az a feladata, hogy segítse az első kettő munkáját, amit leginkább a befogadó ország sajátosságaihoz való alkalmazkodással lehet elérni. Más feladatot jelent a kulturális alkalmazkodás New Yorkban, és mást Kisinyovban, és azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar kulturális jelenlétnek is más-más hagyományai vannak. Róma talán a világ legsajátosabb közege ebből a szempontból. A város több ezer éves múltja, a Római Birodalomtól kezdve napjainkig nyomon követhető nemzetközi jellege különleges helyzetet jelent. Róma nem csupán Olaszország fővárosa, hanem a Caput Mundi, a világ feje. Ez jellemzi a város belső mozgását és önértelmezését is. A XVII. századtól kezdve minden nemesi-főpapi utazás kötelező állomása volt.
– A város sok száz éve hatalmas zarándok- és idegenforgalmat bonyolít le, nemzeti tudományos és kulturális intézeteket mégis csak az 1800-as években alapítottak.
– Ennek az az oka, hogy ekkortól vált a történészek számára hozzáférhetővé egy seregnyi forrás, és a XIX. századtól, főként a vatikáni gyűjtemények hivatalos megnyitása után nyíltak a különböző művészeti és tudományos intézetek. A régiségtár, pápai fegyvertár már korábban is látogatható volt, de XIII. Leó pápa a vatikáni levéltárat is megnyitotta az érdeklődők előtt. Ezt követően minden kultúrnemzet tudományos intézetet alapított Rómában, némelyik többet is.
A németeknek például van régészeti, történeti, művészettörténeti intézetük, művészeti akadémiájuk és egyházi tudományos intézetük is. A franciáknak és a spanyoloknak szintén három-három intézetük van, az egyháziakat nem is számítva.
– Ezek szerint Magyarország abban az időszakban a világ tudományos és művészeti élvonalához tartozott.
– Feltétlenül, mert oda akart tartozni, és tett is érte. A XIX. század végének római intézetalapítási mozgalmához kapcsolódott Fraknói Vilmos, akinek köszönhetően Magyarország tudományos és művészeti jelenléte igen erős lett az Örök Városban. És hogy a magyar tudományos jelenlét nemzetközileg is elismert, komoly rangot jelentett Rómában, azt az is bizonyítja, hogy X. Pius pápát trónra lépésekor, 1904-ben a város tudós közössége nevében Fraknói Vilmos köszöntötte.
– Fraknói hogyan lett Róma „rajongója”?
– Akkor már több évtizede egyháztörténeti kutatásokkal foglalkozott, de közben számára is zárva voltak a vatikáni archívumok. A levéltár megnyitása lázba hozta, de közben másoknak is segíteni akart, ezért alapította meg a Római Magyar Történeti Intézetet. A mai magyar kulturális jelenlétnek Rómában ez az egyik alapja. A másik pedig az 1927-ben Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által, Gerevich Tibor közreműködésével megalapított Római Magyar Akadémia, amely 1928-tól működik a Falconieri-palotában. Klebelsberg tudatosan folytatni akarta Fraknói intézetének hagyományát, és a tudományos kutatások támogatása mellé erős művészi jelenlétet is akart. De ez sem volt teljesen új gondolat részéről, hiszen Fraknói Vilmos maga is alapított egy művészházat.
– A római magyar iskola alkotóinak művészete jól ismert, de kik dolgoztak a Fraknói-féle művészházban?
– Ott is neves művészek, mint például Iványi-Grünwald Béla, Koszta József, Rigele Alajos, de ennek a művészháznak más volt a célja: Ipolyi Arnold törekvéséhez kapcsolódóan a magyar egyházművészetet akarták megújítani. A római iskola néven ismertté vált alkotócsoport viszont a magyar művészet megújításához keresett ihletet. Jól átgondolt és esztétikailag is értékes művészkör volt ez, törekvéseiket, céljaikat Gerevich Tibor fogalmazta meg. A magyar művészettörténetben kicsit mostohán kezelik a római magyar iskolát, aminek több oka is van. Gerevich szándékosan gondolta úgy, hogy nem a párizsi vonalhoz kellene csatlakoznia a fiatal magyar művészeknek, és ezt sokan nem bocsátották meg neki.
A palota kovácsoltvas kapuja. Az épület 1928 óta ad otthont a Római Magyar Akadémiának
– Mindenesetre a római magyar iskola működését a Klebelsberg-féle intézet tette lehetővé. Volt más funkciója is?
– A Római Magyar Akadémia működésének tulajdonképpen két alapja volt Kardos Tibor kinevezéséig: a tudományos kutatásokat és a művészeti megújulást segítette. Utána egy harmadik funkciót is kapott: kulturális programokat kezdtek szervezni benne. Maga a hely, a palota kínálta ezt a funkcióbővülést, mert hatalmas terei és könnyű elérhetősége alkalmassá tették kiállítások, hangversenyek, konferenciák, előadások szervezésére. És a második világháború után Rómában már főként ilyen kulturális intézetek nyíltak. Viszont Kardos után tíz évig lényegében semmi nem történt a Római Magyar Akadémián, tevékenysége beszűkült, és leginkább a kommunista Magyarország kémközpontjaként funkcionált. 1959 után tért vissza az élet, amikor is lényegében egy szocialista kultúrház feladatait kapta meg.
– A megvalósítás színvonalától függetlenül ez fontos szerepe lehet, nem?
– Európa fővárosaiban igazából kulturális intézetek működnek, mivel a háború után a politika irányítói a nemzetek közeledéséhez fontos eszköznek gondolták a kultúrát. Róma annyiban különleges, hogy itt tudományos és művészeti intézetek is jelen vannak. A Római Magyar Akadémia ezzel a hármas szerepkörrel a magyar tudományos, kulturális és művészeti életet tudja képviselni Rómában, és egyúttal be is illeszkedik a római szellemi környezetbe. A név kötelez: legalább annyira rómainak kell lennie, mint magyarnak, és nemcsak kultúrháznak, hanem valódi akadémiának. Ez hatalmas esély.
– Ráadásul az épület nagyon jó helyen van.
– Igen, a Római Magyar Akadémia kiválóan megközelíthető belvárosi palotában működik, amely kilencven éve a magyar kultúra fellegvára. Szörényi László irodalomtörténész, volt római nagykövet mondta a könyvbemutatón: nagyon fontos, hogy ezt az ékszerdobozt ne szeméttel hajigáljuk tele, hiszen akkor ki fognak minket nevetni. Ez nyilván nemcsak azt jelenti, hogy ne bóvlit vigyünk Rómába, hanem azt is, hogy ami az egyik helyen esetleg újszerű vagy izgalmas, az máshol kínos vagy nevetséges.
– Az intézet patináját nyilván az épület is növeli.
– A Falconieri-palotát Francesco Borromini tervezte, valódi gyöngyszeme a belvárosnak. 1515-ben vásárolta meg a területet Giuliano Ceci lateráni kanonok, és építtette föl itt kis reneszánsz palotáját. II. Gyula pápa előtt, akiről nevét az utca – Via Giulia – kapta, ez még közel sem az a reprezentatív terület volt, mint ma. Istállók álltak a környéken, és itt húzódott Aurelianus császár városfala. A palotát 1570 körül eladták az Odescalchi családnak. Ez nagyon érdekes magyar kapcsolat, hiszen Benedetto Odescalchi XI. Ince néven jutott a pápai trónra 1676-ban, és nem véletlenül kapta a „Magyarország megmentője” nevet, döntő szerepe volt a török uralom alóli fölszabadításban. Rómába költöző őse Paolo Odescalchi volt, kúriai diplomata. 1571-ben ő lelkesítette Messinában Don Juan d’Austria csapatait a lepantói tengeri csata előtt.
– Ma mégsem Odescalchi-palota néven ismert az épület.
– Mert az évszázadok során többször váltott tulajdonost. Az Odescalchiak a Farnese család egy oldalágának, a laterai hercegnek, Mario Farnesének adták el a palotát. Az ő életében is komoly szerepet játszott Magyarország, ugyanis zsoldoskapitány volt, és 1595-ben Esztergom ostrománál meg is sérült. 1638-ban vették meg a Falconierik, egy firenzei eredetű bankárcsalád. Orazio és Lelio, a bankár és a monsignore. Gyakori családi modell ebben az időben. A család bankár ága számos római arisztokratának hitelezett, sőt a pápa kincstárnokai és a firenzei kolónia vezetői voltak, és mecénásként jelentős szerepük volt. Az ő idejükben „barokkosították” a reneszánsz palotát. Ehhez a feladathoz a barokk Róma Bernini mellett legnagyobb mesterét, Borrominit bízták meg.
– Mi maradt meg a reneszánsz palotából?
– Borromini megtartotta az eredeti falakat, de újakat is épített, néhány teret átboltozott, és kialakította a palota lodzsáját, amelyet a közeli Farnese-palota lodzsája inspirált, de önálló koncepciót valósított meg. Nagyjából húsz római művét ismerjük. 1646-ban kezdte el a munkát. Akkor kapta a megbízatást, amikor Lelio Falconierit bíborossá nevezték ki. A sors iróniája, hogy Lelio sohasem költözött be az igényei szerint átalakított palotába. Testvére, Orazio volt a valódi építtető, új szárnyakat terveztetett Borrominivel, kiegészítve a meglévő épületrészeket, stukkókat készíttetett a belső terekben.
– A falfestmények is neki köszönhetők?
– A palota szekkóit ismeretlen művészek festették a XVIII–XIX. században. A kor divatos, úgynevezett groteszk stílusában készítették. A szó a grottából származik, Néró palotájának, a Domus Aureának a feltárásánál talált képek ihlették. A XVI. században, amikor előkerültek a maradványok, azt gondolták, a festmények egy föld alatti helyiséget, grottát díszítettek.
– Nem sok római palotáról – még ha magyar vonatkozású is – készült eddig hazai monográfia. Mi késztet valakit ilyen könyv megírására?
– 2011-től 2016-ig voltam a Római Magyar Akadémia igazgatója. A barokk korral foglalkozó történész számára óriási élmény ilyen palotában élni, az épület és a Római Magyar Akadémia története római munkám kezdete óta foglalkoztatott. Tudományos konferenciát korábban rendeztek ugyan a Falconieri-palotáról, és tanulmánykötet is megjelent az akadémiáról, de olyan összefoglaló és illusztrált munka nem, amelyet az érdeklődő olasz és magyar nagyközönségnek is oda lehet adni. A több évig tartó munka során végig együtt dolgoztam Tóth Tamással, a Pápai Magyar Intézet rektorával, aki társszerzőként a Pápai Magyar Intézet történetét írta meg. A kutatásokat a Balassi Intézet vezetése is támogatta, a kötet az intézetnek nyújtott NKA-támogatás segítségével jelenhetett meg. A könyvhöz DVD melléklet is tartozik, amelyen Petényi Katalin és Kabay Barna a Római Magyar Akadémiáról készített szép filmje látható.
– Mi lehet az oka annak, hogy a Római Magyar Akadémia az ösztöndíjjal itt dolgozó kutatók és művészek számára a többi Klebelsberg Kunó által alapított intézethez képest is sokkal erősebb kötődést és pozitív érzelmet vált ki?
– Ez valóban így van, saját példámmal is megerősíthetem. Éveken keresztül éltem Párizsban doktoranduszként, és nagy szeretettel gondolok a városra, de nem hiányzik. Róma egészen más. Szimbolikusnak is tekinthető, hogy a „Róma mindannyiunk közös hazája” szállóige épp egy római magyar sírkövön maradt fenn, Lászay János gyulafehérvári főesperes, római magyar gyóntató XVI. századi reneszánsz sírjára vésték rá a Santo Stefano Rotondóban. Róma mindannyiunké, a városban otthon érezzük magunkat. A birodalom, majd a pápaság olyan egységét teremtették meg a kulturális-tudományos-művészeti világnak, hogy mindenki a sajátjaként tekinthet a városra. Nem csak mi, magyarok vagyunk ezzel így: egy flamand, ír vagy szlovák ugyanígy érezhet.
Forrás[:]